h�egy

Hétfő este, az iskola képviseletében elmentem az Ericsson budapesti kutatás-fejlesztési központjának rendezvényére az MTA székházába. Egyetemi partnereiket hívták meg. A beszédekből kirajzolódott a központ története. Ma már ezernél több mérnököt alkalmaznak. A BME egyik ismerős tanárától megtudtam, hogy a központtal való együttműködésük keretében már nyolcvan doktori fokozat született. Érdekes világ ez, jó lenne esettanulmányt írni róla.

Egy kis vezetési eszmefuttatás az ITBusiness publicisztika-rovatában.

Centrál Színház: Egy nyári éj mosolya. Szeretem a musicaleket, de nem ezt a fajtát, a „nesze semmi, fogd meg jól” típust, ahol a zene és a tartalom hiányát elegáns csomagolással helyettesítik. Áltörténet álkonfliktusokkal és álzenével; a lényeg az, hogy a közönség azt higgye, valami különlegeset lát, pedig valójában nem lát semmi fontosat, porhintés az egész, díszes borításban, kicirkalmazva, márkázva, levédve. Túristacsalogató látványosság.

A legfurcsább a hangosítás, amitől egyrészt úgy néznek ki a homlokukon mikrofonozott színészek, mint Tamara Jagelló hadnagy az Orion űrhajó fantasztikus kalandjaiban, másrészt az előadás szellemképes vagy inkább szellemhangos lesz, a hang ugyanis egészen máshonnan jön, mint ahol a színész áll éppen, minden megkettőződik tehát, a színész elválik a saját hangjától akkor is, amikor éppen nem énekel, hanem csak beszél.

Amúgy teljesen mindegy, milyen ez a darab, a lényeg az, hogy Törőcsik Marit lehet látni benne, őt pedig meg kell nézni, bármi áron. 

A minden hónap első keddjén esedékes ITBusiness informatikai klubrendezvényre most a második héten és csütörtökön került sor, de sebaj, a téma érdekes volt, a jó társaságról nem is beszélve.

Két téma keveredett össze szerencsésen Rékasi Tibor felvezetésében: a vállalati informatikai vezetők (újmagyarul: a CIO-k) szerepkörének megváltozása és a cloud computing, vagyis a felhő-számítástechnika. Azért nevezem ezt szerencsés találkozásnak, mert ha a felhő-modell elterjed, az nyilván nagy hatással lesz a vállalati informatikai részlegekre és azok vezetőire is.

Az összehasonlítás kedvvért képzeljük magunkat a gyárak villamosításának kezdeti korszakába. A villamosítás már beindult, de a mai nagy közüzemek még nincsenek sehol. Mindenki magának villamosít, generátorokat telepít a gépei mellé. Olyan emberekre van szükség, akik működtetni tudják ezeket, ha elromlanak, meg tudják őket javítani. Minden generátor+munkagép kombináció sajátos sziget, önálló egység.

A közüzemek fejlődése azonban technikai és gazdaságossági okokból rohamléptekkel halad előre. A saját generátorok feleslegessé válnak: az áramot a közüzemektől vesszük, dróton jön, ami konnektorban végződik. Ráadásul ez az áram sem a régi már: a közüzemi háttér miatt szabványosodott. Energetikai szakembereinknek már nem csavarhúzóval kell mászkálniuk a generátorok között, hanem azt kell tudniuk, honnan vegyék az áramot, mit kíván a vállalat, milyen legyen az üzemek, a gépek optimális energiaellátása, mit lehet kezdeni az elektromos energiával, mit lehetne vagy kellene még villamosítani, mennyi áram kell a jövőben, mi kell a biztonsághoz.

A felhő-megoldások terjedésével valami hasonló történhet a vállalati informatikában. Saját gép- és alkalmazás-szigeteinkről átállunk a kívülről vásárolt, szabványosabb megoldásokra, majd használat alapján fizetünk. Ezt teszi lehetővé a technika, erre kényszerít minket a verseny és az összevont szemöldökű pénzügyi vezető.

Az áram-informatika összehasonlítás ennyiben mindenképpen tanulságos, nem árt megnézni, mi is volt annakidején a közművesedés következménye az ellátási lánc egyes szereplőinél (infrastruktúraépítők, energiatermelők, energiaszállítók, gyártók, végfelhasználók), ki hogyan alkalmazkodott, idővel ki járt jól és ki rosszul.

A hasonlat azonban nem tökéletes. Az elektromos energia szabványos tömegtermék, egyfajta „commodity”. A felhőből nyújtott informatikai szolgáltatások is lehetnek ilyenek, és bizonyára vannak olyan vállalatok és más szervezetek, amelyeknek a szabványos közüzemi szolgáltatások tökéletesen elegendők. Az informatikának azonban nem egyszerűen a szabványos IT infrastruktúra biztosítása a feladata, és akkor rögtön itt vagyunk a megkülönböztetés témájánál.

Tudjuk, hogy az üzleti sikerhez megkülönböztetés kell: másnak, jobbnak kell lenni a többieknél. Ha csupa szabványos, mindenki számára szabadon hozzáférhető informatikai alkalmazást használok, akkor az informatika nem fog a többiektől megkülönböztetni: ez utóbbihoz valami egyedi kell, ami csak nekem van. Ha egy vállalat számára az informatika fontos megkülönböztető eszköz, akkor az alkalmazásparkjában a szabványosak mellett egyedi megoldásoknak is helyet kell kapniuk. Az, hogy mi legyen szabványos, és mi egyedi, csak a vállalat stratégiájának ismeretében, azzal összhangban dönthető el, és ennek a döntésnek a CIO a kulcsfigurája – ha képes erre. Ha nem képes, akkor meg fog gyengülni a pozíciója, egyfajta informatikai házmester lesz, aki csavarhúzóval és tartalék biztosítékokkal a zsebében mászkál a folyosókon.

A vezető, az informatikát stratégiai tényezőnek tekintő vállalatok hibrid megoldásokat fognak alkalmazni: közfelhő + saját felső + saját egyedi megoldások. A megfelelő kombináció kialakítása elvileg a CIO feladata lesz, de ehhez fel is kell nőnie. Hogyan? Mi is ezen törjük a fejünket itt az iskolában.  

Görgey Gábor: Komámasszony, hol a stukker? Egy régi, puhafedelű kötetben figyeltem fel erre a színdarabra. Bemutatóját a Thália Színházban nem láttam, de emlékszem rá, hogy nagy siker volt, az előadást sokan emlegették akkoriban. A kötet címlapján álló fényképen ott vannak az egykori szereplők: Inke, Kautzky és a többiek, régi Tháliások a Kazimir-időkből.

Érdemes volt most elolvasni, kifejezetten élveztem. Öt szereplő, öt jellegzetes, karikatúraszerű figura: gengszter, népfi, nagyságos úr, értelmiségi, kispolgár. Egy pisztoly jelképezi a hatalmat. Akihez kerül, abból előbújik az igazi énje, a hatalomvágy, a mohóság, az agresszivitás; akire fogják, az lapít, álcázza magát, alábukik, alkudozik vagy a számára éppen előírt szerepet játssza. A pisztoly mindig véletlenül cserél gazdát, valakinek az ölébe pottyan, aki aztán él a lehetőséggel.

A szövegben érzékelhető némi korabeli öncenzúra, de a figurák elevenek, sőt, egyik-másik szemlátomást új életre kelt néhány évtized után.

A most futó innovációs kurzusomon a „reverse innovation”, vagyis a fordított innováció lesz a téma. Az egyik forrásom Govindarajan és Trimble azonos című, nemrég megjelent könyve.

„Create far from home, win everywhere” – így szól az alcíme, ami kicsit amerikaiasan hangzik, de jól kifejezi a lényeget. A fordított innováció azért fordított, mert nem egy fejlett országban lévő vállalati fejlesztőközpontból indul, az újdonság nem a központi laboratóriumokban születik meg, hanem valahol a végeken, a fejlődő világban, aztán onnan jön szépen vissza a gazdagok közé. Ott látja meg a napvilágot, ahol hatalmas tömegeknek lenne szüksége rá, de nincs elég pénzük a drága, szuperfejlett megoldásokra: valami sokkal olcsóbbat szeretnének, de azért olyat, ami működőképes, a célnak megfelel, sokkal jobb, mint a semmi. Legyen 80-90%-kal olcsóbb, de a teljesítménye érje el a csúcsváltozatok teljesítményének 70-80%-át. Jóval olcsóbb, de nem sokkal rosszabb.

A könyv szerzői szerint a „glakolizáció” ilyen esetekben nem a megfelelő megoldás. „Glokalizálni” annyit tesz, mint valaminek a csúcsváltozatát helyi (értsd: szegényes) körülményekhez adaptálni, lebutítani, lecsupaszítani, hogy olcsóbb legyen. Nem ezt kell csinálni, állítja Govindarajan és Trimble, hanem alaposan tanulmányozni kell a célország helyzetét, a jövedelmeket és a fogyasztási helyzeteket, majd a fejlesztési munkát egy, főleg helyi munkatársakból álló, a központi fejlesztőkről irányítási szempontból leválasztott, de azok tudásához is könnyen hozzáférő csapatra kell bízni, amely nem a meglévő modellekből indul ki, hanem elölről kezdi az építkezést.

A csapatnak szigorú költségvetési korlát mellett kell dolgoznia, hiszen a termék árának elfogadhatónak kell lennie az adott környezetben. Az olcsóság mellett olyan megoldással kell előrukkolni, amelynek nincs szüksége fejlett infrastruktúrára, könnyen használható és javítható, amennyire lehet, szabványos alkatrészekből táplálkozik, bírja a strapát, ritkán romlik el, hordozható, stb. Rengeteg költségcsökkentési ötletre van szükség; a könyv leírja például, hogy egy hordozható orvosi diagnosztikai készülékbe buszokon és villamosokon használt jegyautomaták printerét építették be.

A könyvben remek példák sorakoznak: szívkórház, traktor, EKG, adattároló… Gyakori eset, hogy a fordított innováció fenti módszerével előállított termék fejlett országokban is népszerűnek bizonyul, a piac lágy altestébe harap bele, hogy történelmi hasonlattal éljünk, vagyis alulról, a piac alsó végéből kezdi meg hódító útját, onnan kapaszkodik felfelé, kannibalizálással fenyegetve a csúcsmodelleket. Ha ez bekövetkezik, akkor az már klasszikus „disruptive innovation”, ahogy azt Christensen professzor leírja.

Ha belegondolunk, a „reverse innovation” tulajdonképpen a „disruptive innovation” sajátos esete.

Vállalkozási kurzusokon, amikor vállalkozási lehetőségek kereséséről van szó, mindig le szoktam vetíteni egy filmet a mobiltelefonos mikrofizetések terjedéséről Afrikában. A példa azt bizonyítja, hogy az elmaradottság, az infrastruktúra gyengesége vagy kifejezett hiánya bizonyos esetekben milyen különleges lehetőségeket rejt magában: át lehet ugrani akár teljes fejlődési fázisokat is.

Most itt egy érdekes adat: Kenyában  a felnőttek 68%-a haszálja a mobiltelefonos mikrofizetési rendszert. Ha belegondolunk, ez egy elképesztően magas szám.

„A legszebb férfikor” – modulnyitó előadás az elektronikus kereskedelmi szektor növekedési esélyeiről a SZEK.org kilencedik tavaszi nagykonferenciáján. Abból indultam ki, hogy a növekedés szempontjából az elektronikus kereskedelem várhatóan ugyanolyan pályát fog befutni, mint a technikai piacok nagy része: némi lappangás után gyors emelkedés, majd inflexiós pont jön, végül a növekedés lelassul, esetleg némi visszaesés is bekövetkezhet. Ezt a pályát nevezik a marketingben S-görbének, nagyon szép példák vannak rá.

Megkockáztattam azt a hipotézist, hogy itthon már valahol az inflexiós pont közelében járunk; ez az a pillanat, amikor a növekedés sebessége csökkenni kezd: a piac még nő, de már nem olyan gyorsan, mint korábban. Felsoroltam néhány tényezőt, amelyeket érdemes figyelni a növekedés és az inflexiós ponthoz való közeledés szempontjából, mivel hasznos indikátorok lehetnek. Ilyenek voltak

(a) a fogyasztás általános növekedése és az internetes vásárlások növekedése közötti olló összezárulása,

(b) a korai után a késői többség határozott megjelenése az internetes kereskedők célkeresztjében,

(c) az elektronizálásnak eddig ellenálló különleges szegmensek meghódítására tett kísérletek, vagyis a tömegpiacok felől a speciális piaci rések felé való fordulás,

(d) az ügyfelek megtartása fontosságának növekedése új ügyfelek megszerzésével szemben: új ügyfeleket egyre nehezebb szerezni, a kérdés az, hogy mit tudunk kezdeni a meglévőkkel,

(e) az érett piacokra jellemző cégfelvásárlások szaporodása,

(f) a pénzügyi befektetők érdeklődésének lanyhulása, amit jól kifejezhetnek a stagnáló vagy lankadó árfolyamok,

(g) egyes feltörekvő külföldi piacok felértékelődése, vagyis növekedési lehetőségek keresése az anyaországon kívül.

A figyelésre javasolt indikátorok felsorolása után arra hívtam fel a figyelmet, hogy a technikai fejlődés egyrészt gyengítheti, másrészt javíthatja az elektronikus kereskedelem esélyeit. Jól látható például, hogy a hagyományos bolti kereskedelem sok helyen erőteljesen modernizál, új eszközök és alkalmazások segítségével több olyan előnyt tud biztosítani, amelyek eddig az elektronikus kereskedelemhez kapcsolódtak, vagyis technológiával támogatott ellentámadásba lendült, és mindenféle hibrid megoldásokat produkál. Példákként az intelligens bevásárlókosarakat, az ügyfelek azonosítására, vásárlási viselkedésük, bolti szokásaik követésére alkalmas kamerákat és az elektronizált próbafülkéket hoztam fel.

A technikai fejlődés ugyanakkor még beláthatatlan jelentőségű új távlatokat nyithat meg az elektronikus kereskedelem előtt, gondoljunk csak például a termelés digitalizálására és az additív technológiákra, a 3D-s printerek terjedésére és csökkenő árára, vagy a hatalmas adatközpontokra, amelyektől virtuális gépeket és webszolgáltatásokat lehet vásárolni, ami természetesen elektronikus kereskedelem a javából. Ha belegondolok, az iPadem tulajdonképpen azért lehet ilyen vékony, mert a másik vége valahol a felhőben van… 

A hosszú hétvége forró óráit kihasználva elolvastam néhány színdarabot egy 1984-85-ös Rivalda-kötetből. A nyolcvanas évek közepén járunk tehát, pár évvel a politikai rendszerváltás előtt. A régi rendszernek már nincs tartása, de az újnak sincs még, tartalma, formája, megszületésnek időpontja bizonytalan.

Kertész Ákos Családi ház manzárddal című darabja az ideológia és a valóság nevetséges ellentmondását tükrözi. Moldova György cinikus képet ad a világról Az élet oly rövid…-ben, amit a kötet krónikásai szerint a Radnóti Színpadon mutattak be. Cinikus képet, hiszen azt állítja: idővel minden rendszerben ugyanazok a szerepek jelennek meg, sőt, a szereplők sem változnak.

Az általam most olvasotak közül a legbonyolultabb Hubay Miklós darabja, a Freud az álomfejtő álma. 1938-at írunk, Bécsben már Hitler az úr, Freud Zsigmond emigrációba készül Angliába. Nővérével együtt vonatra száll, ahol üldözőkkel és üldözöttekkel találkozik. Lepihen, álmában Ferenc József császárt analizálja. A császár persze csak ürügy, igazából a történelem lelkivilágáról van szó, 1848-tól a második világháború kitöréséig: országok és uralkodók traumáiról. Az analitikus kérdez, az uralkodó beszél, a történet, illetve a történelem fonala kibomlik, okra okozat következik, megoldás nincs, a sorozat végtelen.

Ratkó József Segítsd a királyt! című drámájába is belekezdtem, de még nem végeztem vele. Olyan, mintha egy opera szövegkönyvét olvasnám, áriákkal, duettekkel és mozgalmas tömegjelenetekkel.

Karinthy Ferenc: Mélyvízi hal. "Novellák" - ez van a cím alá írva, és valóban, a kötetben sorakozó írások önálló történetek, kerek egészek. Az olvasó azonban újra és újra ismerős alakokra és helyzetekbe bukkan bennük: az új történetben valamelyik előző folytatódik, a főszereplő ugyanaz, vagy esetleg valamelyik korábbi mellékszereplő kerül reflektorfénybe, az ő sorsát követhetjük tovább.

Az események sora a bácskai tragédiával kezdődik, és valahol a múlt rendszer utolsó éveiben ér véget. A novellák bemutatják, mi történik a társadalom egyes jellegzetes figuráival a nagy történelmi felfordulások idején, amikor egyesek hirtelen jóval magasabbra, mások viszont mélyebbre kerülnek a ranglétrán, az élethelyzetek pedig radikálisan megváltoznak. Keszonbetegség - azt hiszem így nevezik azt, amikor valaki túl gyorsan emelkedik vagy süllyed.

Az írás eleven, többségük nem kopott semmit, az egyetlen kivétel talán egy erőltetett oknyomozó újságírói krimi, a házszentelő története, a végén Haudek nagyáriájával: ezen a ponton Karinthy valahogy nem tudott igazán fogást találni, talán nem volt meg hozzá a kellő látószöge.